Pórul járt betyárok

Az általános iskolában a betyártörténetekről tanultunk.  Tanár nénink házi feladatnak adta, hogy a legközelebbi órára, aki tud, az gyűjtsön nagyszüleitől, vagy ismerőseitől szájhagyomány alapján terjedő betyártörténetet. Én lelkesen, kérdeztem is Nagymamámat, aki velünk lakott, hogy ismer-e betyártörténeteket. Ő, csak egyet tudott mondani, és az pont a mi családunkkal esett meg. Az alábbit mesélte.

Szépapád Dél-Tirolban egy olasz leányba, a Rochellini szépanyádba. Lakóhelyükön állítólag nem maradhattak, mert ott az ilyen vegyes házasságot annak idején nem nézték jó szemmel. Így Szépapád megszöktette a Rochelli leányt, és meg sem álltak Baranya Vármegyéig. Baranyában találtak is egy helyet, amely szülőföldjükre emlékeztette. A Hegyhát vidékén egy kis szorosban építették meg vízimalmukat és ott őrölték a gabonát. Sajnos Szépapád korán meghalt és a szépanyád egyedül maradt a malomban. Akkoriban a környéken levő csárdákba jártak a híres és hírhedt Somogyi betyárok. Szépanyánk malmát is ki akarták rabolni, de Olasz szépanyád puskát ragadott és maga kergette el a betyárokat.

Ezt a kis betyártörténetet vittem annak órára. Nagy sikert nem arattam ezzel a kis történettel, a pórul járt betyárokkal.

Évekkel ezelőtt Nagynénémmel őseink sírjához a Káni temetőbe látogattunk. Nagynéném akkor megmutatta szépanyánk sírját, aki ott van eltemetve. A sírkőről kiderül aztán, hogy nem ROCHELLI-nek, hanem  UCZELL-nek hívták az én szépanyámat.  Nagynéném már a történetet máshogy is mesélte. Ő így mondta el.

Bükkösdön, pontosabban akkor még mellette levő kis településrészen 1858-ban télen - a mai Bükkösdiek Becsali néven emlegetnek - éltek Magdolna és Jakab boldog házasságban, a malmukban. Három gyermekük született, a legkisebb Mátyás volt, aki abban az évben szeptember 3-án született. Rosszul kezdődött a tél, mert Jakab a hideg esős késő őszi napokon megbetegedett.  A malomban pedig nagy munka volt, hisz a télre való kenyérgabonát meg kellett őrölni. Jakab betegen is dolgozott. A tél elején pedig ágynak is esett. Egyre súlyosabb volt a betegsége, már a faluban is elterjedt, hogy Korb Jakab olyan súlyos beteg, hogy nem fogja megélni a következő tavaszt. Magdolna, hol a csecsemő Mátyáshoz rohant szoptatni, hol pedig az urát ápolta. Ez a hír aztán a Szomszéd csárdában mulató betyárokhoz is eljutott. A betyárok azt tervezték, hogy éj leple alatt kirabolják a malmot. Magdolnának aztán feltűnt, hogy az istálló felől zajokat hall. Férjét nem küldhette, így maga vette elő férje puskáját, és azzal ment ki az istállóhoz. A betyárokat ott találta, és ugyan elkergette, de két üszőt mégis magukkal vittek azok a zsiványok.  

Ez a Nagynéni szerinti verzió már egészen hihető. Ráadásul itt már annyira nem is jártak rosszul a betyárok azzal a kettő üszővel.  Nekem ez a kettő történet így tanulságos is volt, mert jól látszik, hogy a szájhagyomány útján terjedő történetek, hogyan változnak, még a család tagjain belül is. Ez a torzulás aztán még inkább meglátszik, amikor ráakadtam egy forráskutatási tanulmányra, a következőre: Familienbuch der katholischen Pfarrgemeinde BÜKKÖSD – WICKISCH im Komitat Baranya/Ungarn 1740 – 1895 von Elmar Rosa   Kiadás helye:  Köln

Ebben van Korb Molnár és családjának a bejegyzése, az alábbi.

Számomra érdekes, mert kiderült, hogy a Szépapám nem is Jakab volt, hanem Josef, mint én. A legkisebb gyerek nem is Mátyás volt, hanem ő is Josef. És láthatóan még évre hónapra is meg lehet határozni, hogy mikor is történhetett ez a betyár történet.

Ez a kis térképrészlet a II. Katonai felmérés térképéről származik. Ezt I. Ferenc császár 1806-ban rendelte el a Zweite oder Franziszeische Landesaufnahme"-t, (a második illetve Ferenc-féle ország felmérést), amelyet ma a II. katonai felmérésnek hívunk. 1819-től egészen 1869-ig készültek a földrajzilag pontos szemelvények, amelyek végül összefüggően ábrázolták a teljes Osztrák Birodalmat. Ezen is megtalálható Szépapám vízimalma és a közelében van egy csárda.  Az érdekesség, hogy a malom tulajdonosának a nevét Kolb-nak írják rajta, és a Csárda nevére Szoroskát írnak. Ezen azért nem búsulunk, ilyen ez szájhagyomány útján terjedő emlékezet.