Pórul járt betyárok

Az általános iskolában a betyártörténetekről tanultunk.  Tanár nénink házi feladatnak adta, hogy a legközelebbi órára, aki tud, az gyűjtsön nagyszüleitől, vagy ismerőseitől szájhagyomány alapján terjedő betyártörténetet. Én lelkesen, kérdeztem is Nagymamámat, aki velünk lakott, hogy ismer-e betyártörténeteket. Ő, csak egyet tudott mondani, és az pont a mi családunkkal esett meg. Az alábbit mesélte.

Szépapád Dél-Tirolban egy olasz leányba, a Rochellini szépanyádba. Lakóhelyükön állítólag nem maradhattak, mert ott az ilyen vegyes házasságot annak idején nem nézték jó szemmel. Így Szépapád megszöktette a Rochelli leányt, és meg sem álltak Baranya Vármegyéig. Baranyában találtak is egy helyet, amely szülőföldjükre emlékeztette. A Hegyhát vidékén egy kis szorosban építették meg vízimalmukat és ott őrölték a gabonát. Sajnos Szépapád korán meghalt és a szépanyád egyedül maradt a malomban. Akkoriban a környéken levő csárdákba jártak a híres és hírhedt Somogyi betyárok. Szépanyánk malmát is ki akarták rabolni, de Olasz szépanyád puskát ragadott és maga kergette el a betyárokat.

Ezt a kis betyártörténetet vittem annak órára. Nagy sikert nem arattam ezzel a kis történettel, a pórul járt betyárokkal.

Évekkel ezelőtt Nagynénémmel őseink sírjához a Káni temetőbe látogattunk. Nagynéném akkor megmutatta szépanyánk sírját, aki ott van eltemetve. A sírkőről kiderül aztán, hogy nem ROCHELLI-nek, hanem  UCZELL-nek hívták az én szépanyámat.  Nagynéném már a történetet máshogy is mesélte. Ő így mondta el.

Bükkösdön, pontosabban akkor még mellette levő kis településrészen 1858-ban télen - a mai Bükkösdiek Becsali néven emlegetnek - éltek Magdolna és Jakab boldog házasságban, a malmukban. Három gyermekük született, a legkisebb Mátyás volt, aki abban az évben szeptember 3-án született. Rosszul kezdődött a tél, mert Jakab a hideg esős késő őszi napokon megbetegedett.  A malomban pedig nagy munka volt, hisz a télre való kenyérgabonát meg kellett őrölni. Jakab betegen is dolgozott. A tél elején pedig ágynak is esett. Egyre súlyosabb volt a betegsége, már a faluban is elterjedt, hogy Korb Jakab olyan súlyos beteg, hogy nem fogja megélni a következő tavaszt. Magdolna, hol a csecsemő Mátyáshoz rohant szoptatni, hol pedig az urát ápolta. Ez a hír aztán a Szomszéd csárdában mulató betyárokhoz is eljutott. A betyárok azt tervezték, hogy éj leple alatt kirabolják a malmot. Magdolnának aztán feltűnt, hogy az istálló felől zajokat hall. Férjét nem küldhette, így maga vette elő férje puskáját, és azzal ment ki az istállóhoz. A betyárokat ott találta, és ugyan elkergette, de két üszőt mégis magukkal vittek azok a zsiványok.  

Ez a Nagynéni szerinti verzió már egészen hihető. Ráadásul itt már annyira nem is jártak rosszul a betyárok azzal a kettő üszővel.  Nekem ez a kettő történet így tanulságos is volt, mert jól látszik, hogy a szájhagyomány útján terjedő történetek, hogyan változnak, még a család tagjain belül is. Ez a torzulás aztán még inkább meglátszik, amikor ráakadtam egy forráskutatási tanulmányra, a következőre: Familienbuch der katholischen Pfarrgemeinde BÜKKÖSD – WICKISCH im Komitat Baranya/Ungarn 1740 – 1895 von Elmar Rosa   Kiadás helye:  Köln

Ebben van Korb Molnár és családjának a bejegyzése, az alábbi.

Számomra érdekes, mert kiderült, hogy a Szépapám nem is Jakab volt, hanem Josef, mint én. A legkisebb gyerek nem is Mátyás volt, hanem ő is Josef. És láthatóan még évre hónapra is meg lehet határozni, hogy mikor is történhetett ez a betyár történet.

Ez a kis térképrészlet a II. Katonai felmérés térképéről származik. Ezt I. Ferenc császár 1806-ban rendelte el a Zweite oder Franziszeische Landesaufnahme"-t, (a második illetve Ferenc-féle ország felmérést), amelyet ma a II. katonai felmérésnek hívunk. 1819-től egészen 1869-ig készültek a földrajzilag pontos szemelvények, amelyek végül összefüggően ábrázolták a teljes Osztrák Birodalmat. Ezen is megtalálható Szépapám vízimalma és a közelében van egy csárda.  Az érdekesség, hogy a malom tulajdonosának a nevét Kolb-nak írják rajta, és a Csárda nevére Szoroskát írnak. Ezen azért nem búsulunk, ilyen ez szájhagyomány útján terjedő emlékezet.

Ha férfi lennék, ács szakmát választottam volna.

Kincse írta egy famunkás barkácsolós posztomhoz kommentbe ezt a címet. Amikor olvastam elhatároztam, hogy megírom, hogy én gyerekkoromban mi akartam lenni.  A családi emlékezet szerint ennek a kis történeteknek én vagyok a szereplője. Erre a történetekre személyesen én nem emlékszem. Olyan régen történt, hogy már elfelejtettem. Családi közös eseményeken, esküvőkön, eljegyzéseken, falusi búcsús találkozásokon mesélték rólam.

Elértem az iskolaérett kort, és az utolsó iskolamentes gyerekévem nyarán kérdezte a szomszéd néni tőlem: Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?

Miniszter. – Válaszoltam én.

Miért nem mozdonyvezető, mint a többi fiú? A miniszternek sokat kell tanulni. – Mondta a szomszéd néni.

Na és. Van időm! – Mondtam én, és elmentem játszani.

Magára a történetre én nem emlékszem, de arra igen, hogy kivel és mit játszottam. S. Erika volt akkor a játszópajtásom, és táncdalénekes versenyt játszottunk. Az egyik nem használt disznóól kifutója volt a színpad. Egy buzogány volt a mikrofon. Ez a dala is a repertoárunkon volt.

Egy szódakészítő kitalált és valós meséje

Szódásüveget vettem, nem azért hogy használjam, hanem ajándéknak. Amikor megláttam a szódásüveg képét, és rajta VÉMÉND feliratot, nem volt megállás, nekem ezt az üveget meg kell vennem, és feleségemnek kell ajándékozni. Feleségem nem szódásüveg gyűjtő, de szülőfalujából származik ez az üveg, ezért gondoltam tökéletes ajándék lesz.

A szódásüveg felirata: "Birkenbach József Szikvízüzeme Véménd”. Ennek alapján próbáltam utánanézni az Interneten, de semmi érdemleges anyagot nem találtam. Így nem maradt más hátra, megkérdeztem a szódásüveget. Az alábbiakat mesélte:

Birkenbach József-nek hívták, de a faluban csak a Szódás Szepinek hívták. Éjszakánként gyártotta a Véméndi kútból a szódát. Reggelente befogta lovait és elindult, hogy kicserélje a kapuk elé kitett szódásüvegeket az általa töltött jó Véméndi vízzel teli palackokra. Már évek óta töltötte az egyforma sima üvegekbe a szódát. 1942 tavaszán utánaszámolt, és rájött, hogy épp 10 éve, hogy belefogott a szódagyártásba. Gondolta, meg kellene valamivel ünnepelni. Nemrég volt szakmai kiránduláson az üveggyárban, ahol az ő szokásos üvegeit is gyártották. Látta, hogy szebb formájú üvegeket is gyártanak. Volt, amelyikre utólag a gyártó nevét, és vállalkozásának adatait is rámarták. Milyen jó lenne, ha nekem is lenne saját jelzésű, és különleges szép formájú üvegem. – gondolta.

Egész nyáron szervezkedett, mert tudta, hogy szeptember 29-re a véméndi búcsú napjára kell időzíteni az ő szódás üvegének a premierjét. A véméndi búcsúkor a megyéből, sőt az egész országból jönnek a vendégek, hogy együtt ünnepeljék meg Szent Mihály napját. Kigondolta, hogy, ha sok pénze nincs is, de minden véméndi családhoz legalább egy darab saját jelzésű tele szódásüveget eljuttat az ünnepi asztalra, mint a falu szódás Szepijének ajándéka. 1942-ben aztán az üvegek elkészültek. Az ünnepi asztalon mindenütt ott volt a szódásüvege.

„Az ünnepi alkalom után még sokáig több százan voltunk. Álltunk az asztalok közepén feszesen. Többször mondták ránk, hogy szecessziós formánkhoz jobban illet volna egy dőlt betűs felirat. Az is elhangzott, hogy ha már német asztalra kerülünk, miért nem gót betűs a feliratunk. De aztán az évek során megszokták, és kerestek bennünket. Csak egyre kevesebben lettünk. Többen eltörtek közülünk, de voltak olyanok, akik kocsmai verekedésben végezték. Az idő, meg a gyártásunk utáni háborús évek megtizedeltek bennünket.” — mesélte tovább az üveg.

Valami nevezetes eseményről nem tudnál beszámolni? —kérdeztem az üvegtől.

Dehogynem. Úgy emlékszem 1961 őszén történt, az egyik mise után a kocsmában kikértek. A pincér, nem engem akart az asztalhoz vinni a fröccshöz, de Hansi — az egyik asztalnál ülő vendég ragaszkodott hozzá, hogy most ő azt a cifra szódásüveget kéri, mert nem akármit ünnepelnek az asztalnál. Így aztán sikerült hallgatóznom, hogy milyen nevezetes eseményhez hívtak. Francinak lány unokája született, ezt ünnepelték meg az asztalnál. Hansi nagyon boldog volt, és azt mondta: Ezt a szép szódásüveget el kellene tenni emlékbe, hogy ha mi már nem leszünk, az unokám is emlékezzen erre az ünnepnapra. — mesélte volna tovább az üveg.

A szerző megjegyzése: Így történt, hogy ez az üveg visszakerült annak a tulajdonába, akinek anno az egészségére kiürítették. Amennyiben nem így történt, az csak a véletlen műve. Amit erről a szódásüveg korpuszáról tudni lehet, hogy a fél literes üveg részét — hőlégballon jelzés van a fenekén —, Csehországban készítették. A nyomófejet Budapesten készítették 1942-ben. Az egykori szódavíz maradéka, pedig jó Véméndi víz.

Ezt a mesét írtam feleségem születésnapjára, és publikáltam is a blogomon, aztán jelentkezett a véméndi szódás unokája. Először nem hittem a szememnek, de véletlenek nincsenek, így rögtön felvettem a kapcsolatot az unokával, hogy megtudjam a nagyapa és a szódagyár hiteles történetét. Az unokával több levélváltásom történt, és kaptam családi fotókat is illusztrációként. Így aztán a szódagyár valódi meséje is ismertté vált.

1976 -ban születtem, nagyapám 1978-ban halt meg, apám 1986-ban. Mivel gyerekkoromban meghaltak, sajnos nem sokat tudok a múltunkról. Nagyapám bátaszéki, és a ház ahol lakott most is családunk tulajdonában van. A házunk 1907-ben és háttérben kb. 1960 – 1970 –es években. Bátaszéken is volt szódagyárunk. Államosításkor elvették a földjeinket és a szódagyárakat is (ha jól tudom 1946-ban). Nagyapám ekkor mérgében — és azért is, hogy ne tudják mások felhasználni —- összetörte az üvegek jelentős részét. Gyerekkoromban volt néhányszáz kiló letört szódásüvegfej otthon, és néhány alkatrész a szódagyártó gépekből. Ezek ma már nincsenek meg sajnos.

A szódagyárat a nagyapám mostoha apja Ritter Bálint alapította. Ő 1942-ben meghalt. Úgy tudom nagyapám 1942-ben katona volt. Azért nem vitték a Don kanyarhoz, mert apám 1942 januárjában született és ezért hazaengedték. Tudomásom szerint a szódagyárat Véménden ebben az időszakban Trábert család üzemeltette nagyapám neve alatt. Az egyik képen nagyapám és szerintem egy sörpalackozó gép látható. Ez a házunk udvarán készült.  Az utolsó előtti képen egy szódatöltő gép látható.

Aztán évekkel később a Bátaszéki szódás háza előtt már a Bátaszéki Német Nemzetiségi Tanösvény egyik állomása is mesél Birkenbach József szódás vállalkozásáról.

http://lehrpfad.hu/bataszek-borban-a-gyoengy/?lang=hu

A boldogság madara

Amikor az ember egy szép természetfotót csodál, nem is gondolja, hogy esetenként milyen trükkök segítségével készítették el azt. A természetfotózásnak is vannak műhelytitkai, amelyeket a szemlélők jobb, ha nem tudnak, de ha a kíváncsi kérdezők nagyon erősködnek, akkor a fotósok legfeljebb kitalálnak valami mesét. Most én is közreadok egyet...

...

Egyszer volt, hol nem volt, a Duna egyik szépséges szigetén élt egyszer két öreg ember, akik kenyerük javát már megették és szabad napjaikon együtt jártak fotózni. Valaha csodás élményekben volt részük, mert az erdők-mezők bőven kínálták fényképező masináik elé szépséges vadjaikat, madaraikat. Mára azonban oda lett a bőség, hosszú ideje már nem hogy őzet, de még egy egeret sem láttak és a madarak is elkerülték őket. Hetek óta hiába leselkedtek úton-útfélen, kaszálón vagy erdőszélen,  egyetlen állatot sem tudtak lefényképezni. Búsultak is erősen, hogy ennyire elpártolt tőlük a szerencse és már-már arra gondoltak, hogy valaki megátkozta őket.
Folyton azon törték a fejüket, hogyan törhetnék meg az átkot, miképp hozhatnák vissza a régi boldog időket?
Keressük meg a boldogság madarát, ő majd segít nekünk! - találták ki végül.
Bár erről csak a mesékben hallottak, biztosra vették, hogy az a csodatevő szárnyas csak a régen látott jégmadár lehet.
Menjünk a kicsi holtághoz, ahol korábban olyan sokszor boldogított minket! - állapodtak meg.
El is indultak, elértek a vízhez, órákig várakoztak a parton, de egyetlen kék madár sem repült arrafelé. Szomorúan tértek haza, de másnap újra próbálkoztak. Akkor már megmutatta magát egy kis kék szépség, de csak messziről, átrepülőben. Hiába hívták, hívogatták, hiába mormoltak varázsigéket, a madárka nem jött közelebb. Mit volt mit tenni, megint csak dolgavégezetlenül, üres tarisznyával, képek nélkül tértek haza.
Harmadszor is elindultak szerencsét próbálni, ám az öregebbiknek útközben nagyon megfájdult a lába. Vágott hát magának egy husángot az erdőszélen, hogy arra támaszkodjék gyalogláskor. Mentek, mendegéltek, amíg a holtághoz nem értek. A víz szélén leültek és a fájós lábú öreg a lágy iszapba szúrta a botját, mert mindkét keze kellett a fényképezéshez.
Hát, lássatok csudát, a vadrózsa bot (mert az volt!) hirtelen hajtást hozott, kivirágzott, majd azon nyomban csipkebogyókat termett!
Elámult ezen a két öreg. Ez jó jel, ma biztosan meglátogat bennünket a boldogság madara! - ujjongtak mindketten. Bizakodva vártak, várakoztak, a dalát utánozva hívogatták a madarat, de az csak nem jött. Telt-múlt az idő, a csipkeág elhullatta a levelét és a víz színe is megváltozott. Egyszer csak váratlanul eléjük repült és csendben leült a bogyós ágra a kis kékség.

Itt a boldogságunk! - ismerték fel és önfeledten kattogtattak. Fényképezés közben elsuttogták kívánságaikat. A gyönyörű madár csendesen hallgatta őket. Látszólag nem is figyelt rájuk, úgy csinált, mintha máson járna az esze, de az öregek biztosra vették, hogy kérésük meghallgatásra talált.

Elrepüléskor halk csipogással jelezte: "Visszahoztam a szerencséteket, éljetek hát vele!"

Lám-lám, érdemes volt fáradozni! - örvendeztek a sokat megélt fotósok. És valóban, mintha szertefoszlott volna a rájuk tett átok: egész más szemmel nézték a világot és a tündöklő napsütésben boldogan csodálkoztak rá a kis holtág őszi szépségére.

Különösen, amikor a parton álló sárga lombú fa vízben tükröződő arany színe a piros bogyós ágacska mögé vetült.  Az lenne az igazi boldogság, ha most visszatérne a madarunk és ismét ide ülne! - néztek össze egyetértésben a fotósok. Vártak, csak vártak és aggódva nézték a gyülekező felhőket, melyek véget vethetnek a varázslatos színeknek. És szinte az utolsó percben a boldogító szépség ismét megmutatta magát, sőt megtelepedett előttük a rózsaágon. 

Éppen így képzelték!

Ámulva nézték a csodás együttállást: a boldogság kék madarát a piros bogyós ágacskán, arany keretben. Azért foghatna egy halat és megmutathatná nekünk! - jegyezte meg egyikük. A jégmadár ezt a telhetetlenséget már zokon vette és mérgesen nézett rájuk.

"Nem vagyok én aranyhal, hogy három kívánságot teljesítsek! Örüljetek, hogy kétszer megjelentem nektek!" Ám ők csak tovább sóvárogtak még érdekesebb képek után, ezért a csodás madár mégis meggondolta magát, elrugaszkodott az ágról, becsapott a vízbe és egy halacskával a csőrében faképnél hagyta őket.

Lám, végül még ezt az óhajunkat is teljesítette! - örvendeztek a veterán fotósok. Nem csoda, hogy jó kedvük kerekedett, hiszen megtört az átok. Sok fáradságuknak, nagy türelmüknek, kitartó igyekezetüknek köszönhetően hosszú idő után végre megtalálták, közel hívták és aranyba foglalva megörökítették a kék madarat amely így már soha nem hagyja el őket. Sőt, a szép képeket és velük együtt boldogságuk egy kis részét másokkal is megosztották.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, ... az természetfotós lehet. ☺

Zsuzsi baba

Virtuális húsvéti ajándékot kértem Múltmentő bloggertől, és küldött nekem egy nagyon kedves mesét, amelyről mondhatjuk úgy is, hogy megtörtént eset, de ma már mesés emlék. Attól kedves mese, hogy mindez Múltmentő gyerekkori emléke, hogy mennyire vágyott egy kishugira. A Zsuzsi baba azóta is megvan, bár restaurálásra szorul, de ez Múltmentő kedvenc elfoglaltsága, hiszen ilyen egy múltmentő, no és most meseíró.  😊

Zsuzsi baba

Írta: Múltmentő

Élt egyszer egy kisfiú. Lalika. A nagy álmodozó szemű kisfiút a szülei egykének szántak. Volt játszópajtása a vele egykorú Erzsike. Erzsike szülei nem nézték jó szemmel a barátságot, mert Lalika szegény munkásszülők gyermeke volt. Erzsikét eltiltották a fiútól. Lalika szülei, hogy ne maradjon a gyerek egyedül vettek neki először kisvasutat, autópályát, de Lalika ezekkel nem szeretett játszani, ő nem érte be csupán "ennyivel" Elhatározta, hogy neki lánytestvér („kishugi”) kell, igazi eleven kis játszópajtás, akivel játszhat. Szülei nem akartak még egy gyereket, Lalika azonban nem adta fel. Ha meglátott egy gólyát, kiállt az utcára és kiabálta a gólya felé: „Gólya, hozzál nekem kishugit!”

Így telt az idő, és Lalika kicsi szívében csak nem akart kihunyni a kistestvér utáni vágyakozás. Erre a család és a rokonság összefogott. A nagybácsi, aki messze egy nagyvárosban az egyetemen tanult megvette az akkor kapható legszebb hajas, alvós, ülős babát. Lalika megkapta ajándékba. Szerette, de mégsem annyira, mint egy valódi kishúgot. Pedig a lehető legkülönlegesebb baba volt, amit széles e világon kapni lehetett. A szemei furcsán álmodozón tekintettek a világba, ki tudja mi járhatott a fejében. Csuda dolgok az egyszer biztos, de mivel játékból volt, így Lalika előtt örök titok maradt Zsuzsi baba álma. Lehet, hogy ő is kistestvérről álmodozott?

Lalika azonban gyakorlatias gondolkodású kisfiú volt - álmodozó lelke ellenére - tehát tovább erősködött. Annyira de annyira akarta azt az eleven nyivákoló, kezdetben bőgő masina kistestvért, hogy a végén az álomból valóság lett és megszületett a kishúga. Mindenkinek hugicájával dicsekedett. Az öreg falubeli néni egyszer el is akarta kérni Lalika kishúgát:

-Légy szíves add nekem, mert nekem is kellene egy kislány.

-Nem adom. hozzon magának! Mint anyukám. – felelte Lalika.

-Honnét kell hozni? – firtatta a néni mosolyogva.

- Hát... a Kórházból. – felelte Lalika, és nem értette, hogy a néni mit nem ért ezen a pofon egyszerű dolgon.

És mi lett Zsuzsi babával? Nos ő az évek során nagy álmodozó szemeivel végig nézte Lalika és kishúga vidám játékát. Közben a ruhája is cserélődött. Ki tudja, talán nemcsak vidám gyerekekről, de szép új ruháról is álmodozott. Nem lehetett tudni mi járt a fejében…

Fotó: Múltmentő

Fotó: Múltmentő

Egy igaz mese

A természet mit sem törődik azzal, hogy egy magáról túl sokat képzelt teremtménye most egy parányi vírustól rettegve lakásának négy fala közé zárkózott. Tavaszodik odakint! Egyre melegebbek a nappalok és sok költöző madár után lassan a fecskék is visszatérnek. Ez juttatta eszembe a fecske mentés történetét. 

...

 Egyik reggel Attila, kilenc éves unokám hívott fel nagy izgalomban: Papa, gyorsan gyere át, mert a kis fecskék kiestek a fészekből! 

  Mikor odaértem, a gyerekek egy doboz körül guggoltak, benne faforgács és azon két füsti fecske fióka. Kiderült, hogy az éjszakai viharban leszakadt sárból ragasztott fészkük és két fióka el is pusztult a zuhanás következtében. Csupán ez a kettő pihegett a forgács tetején. A fecskepár pedig kétségbeesetten keringett körülöttük, fel-felröppentek a fészek helyére, de azt már nem találták.

  Unokáim csipesz segítségével léggyel próbálták etetni a kicsiket, de azok még a fejüket sem voltak képesek megemelni. Ez így nem fog menni! – kedvetlenítettem el a gyerekeket. Az egyetlen esély, ha feltesszük a dobozt a fészek helyére és a szüleik megtalálják benne a kicsinyeiket!

  Javaslatom ismét reménnyel töltötte el a gyerekeket, mindjárt létrát, szöget, kalapácsot hoztak és felszögeltük a cipős skatulyát a gerendára, éppen oda, ahol a sárdarabkák mutatták a fészek helyét.

  Furcsán mutatott az élénk kék színű, szögletes papír alkalmatosság alkalmi fecskefészek gyanánt és magam sem nagyon hittem az elfogadásában, de ezt a gyerekeknek nem mondhattam. 

–Várjunk és holnapra minden kiderül! Mindenesetre most menjetek másfelé játszani! – jutottunk egyetértésre.

Másnap lelkendezve hívott Attila: – Képzeld Papa, a szüleik etetik a kis fecskéket!!! Bevallom, én is megkönnyebbülve fogadtam a jó hírt és azt, hogy nem kell a gyerekeket a zuhanást túlélt, de aztán éhen halt fiókák miatt vigasztalni. Majd elmegyek és lefényképezem őket! – ígértem.

Történetesen éppen egy héttel a baleset után készítettem is néhány képet a megfogyatkozott füsti fecske családról, a megmentett fiókákról és szüleikről. 

 A kicsi madarak felcseperedtek és sikeresen kirepültek. A módszer tehát bevált, hasonló esetben alkalmazásra ajánlom! 

Erdőszemű

fotós: Szabó Endre

A színpad melletti öltözőbe vonult el a pilóta, végig nézett a ruházatán, lesöprögette magáról a láthatatlan porszemeket, mintha szabadulni akart volna a benne lévő, ránehezedő nyomástól.
Alig várta, hogy túl legyen ezen a közönségtalálkozón, ami terhére volt, de meg kellett adni az alkalmat annak, hogy összegyűljön a pénz a következő expedícióra.
Egy nő nyitott be halkan kopogva, és odament a férfihoz kezet nyújtva, bemutatkozott.
Puha, kis meleg keze van, gondolta, és mély barna szemében rajongást fedezett fel. De nem, nem is csak rajongást látott meg.
 Amíg hallgatta a lágy hangon előadott mondókáját, a szeme fogva tartotta és egyre mélyebbre vonzotta a tekintetét. Belemerülve a szemlélésbe meglátta, hogy barna fatörzsek, ága bontakoznak ki előtte, amit gyönyörű zöld lomb borít, és ő be akar lépni ebbe az erdőbe. Fel sem tűnt neki, hogy máris azt látja maga körül, ahova vágyott az előbb, abban az erdőben, amit a lány szemében felfedezett.
Egyszerre erdőzsongással telt meg a világ, ahova lépett, levelek suhogása, madarak éneke, bogarak neszezése. A fák közt avar illat terjengett, teli a lehullott fenyők tűleveleivel és kicsit arrébb a gesztenyefák tenyeres leveleivel.
Csobogást hallott, ahogy arrébb botorkált ámulatba révedve. Az erdőben a kövek közt egy kis patakocskát fedezett fel. Sebesen rohant a víz lefelé a hegyoldalról, kimosva a kövek közti puha talajt, medred vájva magának.
Amint közeledett a patak felé, madarak röppentek fel halk surrogással, és a tücskök is elhallgattak, amikor megroppant a lába alatt néhány ág.
A patakparton egy kis ház állt, neki éppen a derekáig ért a kémény magassága. Roppant meglepődött ezen a parányi házikón. De még nagyobb meglepetése volt, amint szétnézett a patakparton. Tündérek és koboldok kerültek elő nagy csendben, és az apróságok szemei rászegeződtek. 
A pilóta sem tudott megszólalni a néma tekintetektől, csak állt megkövülten. Akkor eszmélt fel, amikor távolról énekszót hallott. Valahogy ismerős volt neki ez a hangszín, már hallotta valahol, és ettől még jobban kijózanodott.
Hamarosan megjelent az éneklő tündér is, egy csomó állatkával kísérve, akik vonultak utána, mint egy esküvői díszkíséret.
Nézte a kis csodát, ahogy vígan odalibeg hozzá, és körbe röpködte örömében, majd felemelkedett a kis tündér és az arca körül repdesett a szárnyaival, csiklandós levegőt keverve.
Nem bírta sokáig nevetés nélkül, finoman terelgetni kezdte a kis repülő tündért a tenyerére.  Ő engedelmes belesimult, és mosolyogva pislogott a pilóta felé, kíváncsian szemlélte, mit keres itt az álmaiból előlépett kék szemű óriás? 
Hirtelen becsukódott és elfordult ez a világ előle, csak a nő hátát látta, amint lassan behúzza maga mögött az ajtót.
Leült, és kábultan ütögette a fejét, ébredj már fel, gondolta, nem igaz, hogy csak álmodtad, az erdő illatát még mindig itt érzed, és a tenyereden a kis puha terhet.  
Felpattant és utána rohant az erdőszeműnek, de senkit nem talált a folyosón.